Az utóbbi évek egyik varázsszava a multitasking: csináljunk egy csomó mindent egyszerre, kooperáljunk képernyők, tevékenységek között. Nincs olyan fiatalokról készült kutatás, amely ne térne ki arra, hogy a mai gyerekek, tinik már egyszerre n db kütyüt kezelnek, és hogy milyen remek lehetőség ez médiatulajdonosnak, kütyügyártónak, hirdetőnek.

Mindez szép és jó, s bizonyára igaz, hogy a fiatalok a kütyük világába nőnek bele, így az egyszerre kezelésre is alkalmasabbak, mint a 30+, 50+, stb. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a multitasking szó lobogtatásán túl (ami a több képernyős cégeknek meg a másodlagos eszközök forgalmazóinak, arra tartalmat gyártóknak nagyon jó érv) nem sokat tudunk arról, hogyan is multitaskingolunk. Ez elvileg nem egyforma mondjuk tévé és mobil, mobil és koncert, stb. esetében. Ilyen finomságokra azonban nincsenek igazán adatok, kutatások.

És, miközben a multitasking baromi divatos kifejezés, és az ember a munkájában pl. újságíróként kénytelen állandóan több dologra figyelni (legalábbis a neten), az látszik, hogy máris kopik e szó varázsa. Legalábbis az amerikai médiában (B2C és B2B egyaránt) egyre többször olvasni, hogy azért a szülők, főnökök, magán- és egyéb ismeretségek nem feltétlen szeretik, ha mindig úgy kell beszélniük a másikkal, hogy az közben twitterezik, facebookozik, mobilt nyomkod, laptopozik. (Elvégre anno tök legális volt Tötössy Béluskát nyakon vágni, ha anyuka tizedszer is mosogatásra kérte, de ő konokul a tévét bámulta a szentbeszéd közben:)

Nemrég futottam bele egy igen tanulságos írásba a Search Insideren. A szerző egy korábbi írásában arról blogolt, hogy valaki élőben közvetített, kommentált egy konferenciát. Ez, ugye, manapság teljesen normális. Vagy nem? Egy sor komment zúdult rá, miszerint mekkora parasztság egy előadóval szemben, ha mást sem lát, mint mással (laptop, mobil, stb.) elfoglalt embereket. Volt olyan vélemény is, hogy így kb. pont a lényegi infókról marad le az, aki közben mással foglalkozik, mert ugye, hiába divatos a multitasking emlegetése, azért az agyunk még mindig csak egy vágányon képes egyszerre haladni, max gyorsan váltogatunk a több tartalom, tevékenység, irány között.

Miközben én sem szeretem, ha nem néz rám, aki velem beszél, el kell ismerjem, hogy magam is egyre gyakrabban bűnbe esem az okosteló miatt. És az is igaz, hogy nem egyszer kaptam már ingerült megjegyzést magán vonalon, ha nem néztem a társalgó fél szemébe, mert e-maileket olvastam. Másfelől meg zavarba hoz, hogy újságíróként azt sulykolja belém a médiaközeg, hogy mindent és azonnal közvetítsek melegiben (pl. egy sajttájról, konferenciáról Twitteren), s miközben ez a távollévő olvasónak jó, az előadónak - nem nagyon gondoltam eddig bele, hisz a munkám végeztem - nem igazán.

A bejegyzés szerzőjének egyik fontos gondolata, hogy miközben érdekesek és részben mindenképpen jogosak a felvetések, azért vannak különbségek. Az ő példájában az szerepel, hogy Amerikán belül sem mindegy, hol ad elő az ember, illetve a legrémesebb élménye Kínában volt, ahol a szinkrontolmácsoláson túl a vele párhuzamosan telefonáló újságírókat is túl kellett dumálnia.

Fontos tehát megint csak az attól függ elem: nagy előadás vagy workshop? bölcsészkari konferencia vagy technológiai témájú esemény? résztvevők kora? ország? személyes tolerancia?

Szóval, kedves előadók, fel kell készülni, hogy a kütyübújás egyre elharapódzik, s talán nem feltétlen jó ebből hiúsági kérdést csinálni. A közönségnek meg azt ajánlanám, hogy gondolkodjanak el, valójában hány dologra tudnak figyelni. Mert a technológia gyorsan változik, de az emberi agynak azért kell idő. És mikor a fogyasztóról s az ő figyelméről beszélünk, amennyiben nem akarjuk becsapni magunkat, ezt sosem szabad elfelejteni.

 

Ti mit gondoltok?