Közérdekű Közlegény

Az utóbbi évek egyik varázsszava a multitasking: csináljunk egy csomó mindent egyszerre, kooperáljunk képernyők, tevékenységek között. Nincs olyan fiatalokról készült kutatás, amely ne térne ki arra, hogy a mai gyerekek, tinik már egyszerre n db kütyüt kezelnek, és hogy milyen remek lehetőség ez médiatulajdonosnak, kütyügyártónak, hirdetőnek.

Mindez szép és jó, s bizonyára igaz, hogy a fiatalok a kütyük világába nőnek bele, így az egyszerre kezelésre is alkalmasabbak, mint a 30+, 50+, stb. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a multitasking szó lobogtatásán túl (ami a több képernyős cégeknek meg a másodlagos eszközök forgalmazóinak, arra tartalmat gyártóknak nagyon jó érv) nem sokat tudunk arról, hogyan is multitaskingolunk. Ez elvileg nem egyforma mondjuk tévé és mobil, mobil és koncert, stb. esetében. Ilyen finomságokra azonban nincsenek igazán adatok, kutatások.

És, miközben a multitasking baromi divatos kifejezés, és az ember a munkájában pl. újságíróként kénytelen állandóan több dologra figyelni (legalábbis a neten), az látszik, hogy máris kopik e szó varázsa. Legalábbis az amerikai médiában (B2C és B2B egyaránt) egyre többször olvasni, hogy azért a szülők, főnökök, magán- és egyéb ismeretségek nem feltétlen szeretik, ha mindig úgy kell beszélniük a másikkal, hogy az közben twitterezik, facebookozik, mobilt nyomkod, laptopozik. (Elvégre anno tök legális volt Tötössy Béluskát nyakon vágni, ha anyuka tizedszer is mosogatásra kérte, de ő konokul a tévét bámulta a szentbeszéd közben:)

Nemrég futottam bele egy igen tanulságos írásba a Search Insideren. A szerző egy korábbi írásában arról blogolt, hogy valaki élőben közvetített, kommentált egy konferenciát. Ez, ugye, manapság teljesen normális. Vagy nem? Egy sor komment zúdult rá, miszerint mekkora parasztság egy előadóval szemben, ha mást sem lát, mint mással (laptop, mobil, stb.) elfoglalt embereket. Volt olyan vélemény is, hogy így kb. pont a lényegi infókról marad le az, aki közben mással foglalkozik, mert ugye, hiába divatos a multitasking emlegetése, azért az agyunk még mindig csak egy vágányon képes egyszerre haladni, max gyorsan váltogatunk a több tartalom, tevékenység, irány között.

Miközben én sem szeretem, ha nem néz rám, aki velem beszél, el kell ismerjem, hogy magam is egyre gyakrabban bűnbe esem az okosteló miatt. És az is igaz, hogy nem egyszer kaptam már ingerült megjegyzést magán vonalon, ha nem néztem a társalgó fél szemébe, mert e-maileket olvastam. Másfelől meg zavarba hoz, hogy újságíróként azt sulykolja belém a médiaközeg, hogy mindent és azonnal közvetítsek melegiben (pl. egy sajttájról, konferenciáról Twitteren), s miközben ez a távollévő olvasónak jó, az előadónak - nem nagyon gondoltam eddig bele, hisz a munkám végeztem - nem igazán.

A bejegyzés szerzőjének egyik fontos gondolata, hogy miközben érdekesek és részben mindenképpen jogosak a felvetések, azért vannak különbségek. Az ő példájában az szerepel, hogy Amerikán belül sem mindegy, hol ad elő az ember, illetve a legrémesebb élménye Kínában volt, ahol a szinkrontolmácsoláson túl a vele párhuzamosan telefonáló újságírókat is túl kellett dumálnia.

Fontos tehát megint csak az attól függ elem: nagy előadás vagy workshop? bölcsészkari konferencia vagy technológiai témájú esemény? résztvevők kora? ország? személyes tolerancia?

Szóval, kedves előadók, fel kell készülni, hogy a kütyübújás egyre elharapódzik, s talán nem feltétlen jó ebből hiúsági kérdést csinálni. A közönségnek meg azt ajánlanám, hogy gondolkodjanak el, valójában hány dologra tudnak figyelni. Mert a technológia gyorsan változik, de az emberi agynak azért kell idő. És mikor a fogyasztóról s az ő figyelméről beszélünk, amennyiben nem akarjuk becsapni magunkat, ezt sosem szabad elfelejteni.

Ti mit gondoltok?

Baromi rég nem jelentkeztünk, de - az ígéreten túl, hogy eztán igyekszünk - még annyit tudunk mondani, hogy ezúttal egy trendi, médiás-kütyüs témával foglalkozunk. Történt ugyanis, hogy a Nielsen nemrégiben hozta nyilvánosságra az amerikai piacra vonatkozó adatait, miszerint a táblagép penetráció 5% (összehasonlításul: az itthoni adat 1%, de hibahatáron van, szóval ezt bizonyos megkötések mellett fogadjuk el, meg a célcsoportok is mások, tehát ne próbáljuk összevetni). Rögtön fellángolt a vita az amerikai szaksajtóban, hogy akkor ez most sok vagy kevés?

Voltak olyan érvek, amelyek szerint ez az 5% elég csalódást keltő, és nem is értik, hogy ennek fényében mire verik magukat a táblagép szegmens éllovasai, no meg azok, akik ebből a kütyüből akarnak pénzt csinálni reklám, tartalom vagy bármi más "kapcsolt áru" révén. Markáns ellenvéleményt képvisel viszont Steve Smith, a MediaPost bloggere.

Szerinte túlzás azt számon kérni egy új kütyün, hogy 2010 áprilisa, azaz az iPad rajtja óta nem érte el a kritikus tömeget. Főképp úgy, hogy az árazás még mindig inkább limitált méretű, ám nagyon fontos niche piac kialakítását teszi lehetővé. A tömegtermék jelleg tehát arrébb van. Három fontos gondolatot ragadnék ki a hosszú, de elolvasásra érdemes posztból:

1. Az e-olvasók, a netbookok penetrációja sem egetverő, mégsem biztos, hogy penetráció szinten kell e bejáratottabb kütyükkel versenyeznie a táblagépeknek ebben a szakaszban. Más a funkciójuk, más a "dolguk" a felhasználók életében, más a motiváció a beszerzésre. Ha pedig az Amazon és társai fejlesztései nyomán elmosódik az e-olvasók és a táblagépek közötti határvonal, akkor meg pláne nem állja meg a helyét egy direkt összehasonlítás.

2. A táblagépek piacát nem lehet pusztán annak alapján megítélni, hogy hányat adtak el belőlük. Nagyon fontos azt is vizsgálni, hogy ezen kütyün/platformon milyen a fogyasztók viselkedése. Márpedig az látható, hogy a táblagépen (elsősorban Steve Jobs zárt rendszerein) szocializált fogyasztó könnyebben nyitja ki a pénztárcáját, akár olyan tartalmak megvételére is, amelyeket PC előtt ülve ugyan ki nem fizetne. Smith úgy érvel, hogy e fogyasztók a reklámokra is nyitottabbak, bár ezt egy nemrégiben közölt kutatás alapján óvatosan kezelnénk: maradjunk annyiban, hogy a márkázott tartalom oké, de a hagyományos reklám kevésbé. Persze a brit tudósok mást is kimutathatnak...

3. Miközben az iparág - legalábbis a szerencsés Amerikában - épp azon molyol intenzíven, hogy akkor most definíciós (no meg üzleti szinten) a táblagépet a mobilhoz tartozónak vegyük, vagy - más megfogalmazással - hordozható kütyünek, addig szépen lassan nő a TV-táblagép multitasking mértéke. A multitasking minőségéről, a figyelemmegosztás e két eszközre vonatkozó specifikumairól keveset tudunk (ahogy minden más multitaskingról is, csak jelzem a kutatócégeknek), azért az bizton állítható, hogy egy olyan képernyő kooperáció, amiben a szuper média és a legújabb ifjú titán szerepel, izgalmas lehet. Fogyasztónak, médiának, hirdetőnek egyaránt.

Na, szóval, az biztos, hogy minden túlzott hullám- és nyálverés idegessítő és unalmas, tehát megértem én a fanyalgókat. De Smith érvelése is megfontolandó.

Ti mit gondoltok, valójában mekkora durranás a táblagép?

d.

A Groupon csupán 2008 novemberében indult, de mostanra már 15 milliárd dollárra értékelik a közösségi vásárlással foglalkozó oldalt. A vezetője már a Forbes címlapján pózol, más lapok szerint ez a valaha volt legdinamikusabb cég Amerikában. Szóval, a csillaguk tündököl, s nem véletlenül, hiszen a számaik meggyőzőek.

Rövid idő alatt 35 országban jelentek meg, s 2009-ben még csak 30 piacon voltak jelen, tavaly azonban már majdnem 600-on. Az előfizetők száma 2-ről 50 millióra nőtt. Ők a mintegy 58 ezer helyi céggel több mint 100 üzletet kötöttek, több mint 1,5 milliárd dollárt megtakarítva.

A kommunikációról azért még van mit tanulniuk. Például azt, hogy bizonyos dolgokkal nem lehet viccelni. Ami a Super Bowl, azaz az amerikai foci döntője alatt futó reklámjuk kapcsán derült ki. Márpedig akkor a népek igencsak ki vannak hegyezve a jó reklámokra, meg a rosszakra is...

Néha nagyon nehéz megállapítani, hogy mivel lehet viccelni, és mivel nem. Főleg Amerikában, ahol a Super Bowl alatt futó gyakran kissé hímsovi reklámok (sör, férfiak, tetszik érteni) lazán elcsúsznak, sőt, tetszést is aratnak, a tibeti ügy viszont - mint kiderült - tabu. (Pedig ez az az ország a skandinávok mellett, ahol a női egyenjogúság állandó téma. Melynek folyományaként sosem segítik fel a kabátunkat sem, és az ajtót is ránk csapják a pasik, de semmi sem lehet tökéletes:)

Szóval, a szpotban azt halljuk, hogy Tibet nagy veszélyben van, a kultúráját fenyegetik, viszont a kajájuk remek. És hirtelen egy étteremben találjuk magunkat, ahol kiderül, hogy micsoda remek kedvezmény mellett lehet kajálni. Mert ugye a Groupon egy klassz site, ha szuper kedvezményeket akarsz találni evéshez, iváshoz, bármihez. A szpotot egyébként a szuper nehézsúlyú CP&B ügynökség csinálta a Grouponnak. Melléfogtak.

A Groupon, látva a rengeteg negatív kommentet, először megpróbálta megmagyarázni. Hogy pont a jó ügy támogatása, kiemelése fontos, és hogy nem akartak senkit megsérteni, és hogy lám, vannak ennél sokkal rosszabb Super Bowl reklámok is (lásd a már említett szexistákat). Csakhogy a botrány nem csitult, és ezért a reklám visszavonása mellett döntöttek, elnézést kérve mindenkitől.

Hogy mi a tanulság? Első körben az, hogy Tibettel viccelni nem menő. Hogy lenne-e olyan helyzet és megfogalmazás, amikor a tibetiek sora móka tárgya lehetne, nem tudom. Talán nekik maguknak van csak joguk a nehé sorukon nevetni. És persze kontextus idegen is a reklám, hiszen az amerikai foci döntője szólhat sörözésről, együtt tévézésről, pasis estéről a barátnők kizárásával. Magyarán vannak olyan sztereotípiák, amik ilyenkor beleférhetnek. De ebbe a körbe nem tartozik bele a tibeti nép szenvedése.

Azon túl, hogy esetlen, feleslegesen sértő tréfa ez, kb. úgy illeszkedett a reklám a Super Bowl környezetébe, mint anno az MSZP hirdetés a National Geographic magazinba, vagy legutóbb a Való Világ reklámok a Heti Válaszba. Mindkét kampányt olvasói negatív visszajelzések követték. A hirdetők nem vették figyelembe, hogy ott, akkor nem akarnak az emberek ilyen vagy olyan témával szembesülni. Szóval hiba lenne a kérdést annyival elintézni, hogy hülye, prűd amcsik.