Közérdekű Közlegény

Baromi rég nem jelentkeztünk, de - az ígéreten túl, hogy eztán igyekszünk - még annyit tudunk mondani, hogy ezúttal egy trendi, médiás-kütyüs témával foglalkozunk. Történt ugyanis, hogy a Nielsen nemrégiben hozta nyilvánosságra az amerikai piacra vonatkozó adatait, miszerint a táblagép penetráció 5% (összehasonlításul: az itthoni adat 1%, de hibahatáron van, szóval ezt bizonyos megkötések mellett fogadjuk el, meg a célcsoportok is mások, tehát ne próbáljuk összevetni). Rögtön fellángolt a vita az amerikai szaksajtóban, hogy akkor ez most sok vagy kevés?

Voltak olyan érvek, amelyek szerint ez az 5% elég csalódást keltő, és nem is értik, hogy ennek fényében mire verik magukat a táblagép szegmens éllovasai, no meg azok, akik ebből a kütyüből akarnak pénzt csinálni reklám, tartalom vagy bármi más "kapcsolt áru" révén. Markáns ellenvéleményt képvisel viszont Steve Smith, a MediaPost bloggere.

Szerinte túlzás azt számon kérni egy új kütyün, hogy 2010 áprilisa, azaz az iPad rajtja óta nem érte el a kritikus tömeget. Főképp úgy, hogy az árazás még mindig inkább limitált méretű, ám nagyon fontos niche piac kialakítását teszi lehetővé. A tömegtermék jelleg tehát arrébb van. Három fontos gondolatot ragadnék ki a hosszú, de elolvasásra érdemes posztból:

1. Az e-olvasók, a netbookok penetrációja sem egetverő, mégsem biztos, hogy penetráció szinten kell e bejáratottabb kütyükkel versenyeznie a táblagépeknek ebben a szakaszban. Más a funkciójuk, más a "dolguk" a felhasználók életében, más a motiváció a beszerzésre. Ha pedig az Amazon és társai fejlesztései nyomán elmosódik az e-olvasók és a táblagépek közötti határvonal, akkor meg pláne nem állja meg a helyét egy direkt összehasonlítás.

2. A táblagépek piacát nem lehet pusztán annak alapján megítélni, hogy hányat adtak el belőlük. Nagyon fontos azt is vizsgálni, hogy ezen kütyün/platformon milyen a fogyasztók viselkedése. Márpedig az látható, hogy a táblagépen (elsősorban Steve Jobs zárt rendszerein) szocializált fogyasztó könnyebben nyitja ki a pénztárcáját, akár olyan tartalmak megvételére is, amelyeket PC előtt ülve ugyan ki nem fizetne. Smith úgy érvel, hogy e fogyasztók a reklámokra is nyitottabbak, bár ezt egy nemrégiben közölt kutatás alapján óvatosan kezelnénk: maradjunk annyiban, hogy a márkázott tartalom oké, de a hagyományos reklám kevésbé. Persze a brit tudósok mást is kimutathatnak...

3. Miközben az iparág - legalábbis a szerencsés Amerikában - épp azon molyol intenzíven, hogy akkor most definíciós (no meg üzleti szinten) a táblagépet a mobilhoz tartozónak vegyük, vagy - más megfogalmazással - hordozható kütyünek, addig szépen lassan nő a TV-táblagép multitasking mértéke. A multitasking minőségéről, a figyelemmegosztás e két eszközre vonatkozó specifikumairól keveset tudunk (ahogy minden más multitaskingról is, csak jelzem a kutatócégeknek), azért az bizton állítható, hogy egy olyan képernyő kooperáció, amiben a szuper média és a legújabb ifjú titán szerepel, izgalmas lehet. Fogyasztónak, médiának, hirdetőnek egyaránt.

Na, szóval, az biztos, hogy minden túlzott hullám- és nyálverés idegessítő és unalmas, tehát megértem én a fanyalgókat. De Smith érvelése is megfontolandó.

Ti mit gondoltok, valójában mekkora durranás a táblagép?

d.

Nem vagyok egy Apple fanboy, mármint fangirl (ha már...), de az alábbi iPad-tok reklám szép és egyszerű. Mond valamit, sallangmentesen. És ilyenkor mindig értelmet kap, ami elsőre annyira fellengzős rizsának hat, hogy a technológia önmagában lópikulát sem ér, mert a hozzáadott művészet teszi azzá, ami...

No meg ilyenkor őrült megkönnyebbülést érzek, hogy valaki végre nem akarja túldumálni a mondanivalóját, vagy simán felhúzni az agyamat valami ostobasággal. Komolyan, mentőövként érkezett ez a reklám, mert a tévéből mostanában olyasmik ömlöttek rám, ami miatt nem a 30 máspodperces reklámfilm halálát vizionáltam, hanem a saját agyhalálomat, ha még egyszer belefutok valamelyikbe.

Itt van például az éneklős Always reklám. Azt hiszem, ehhez nem kell sok dolgot hozzáfűznöm. Szimplán hülye az egész. A médiaelérés megvolt, lévén célcsoport vagyok, vagy 15x. Azt hiszem, átnyergelek a férfiacsatornákra, hátha megmenekülök. (Csak halkan kérdem, mi a búbánatért gondolják a hirdetők, hogy a nők egységben bandázva, mókázva ünneplik azt, hogy nem áznak át a nehéz napokon? Azért ez nem egy lányregény téma, nem biztos, hogy így kellene kezelni.)

Na és akkor itt egy igazi szörny, amit nagyon nem értek. Az világos, hogy elfáradt a Budapest Bank Emesés kommunikációs platformja, de hogy honnét vették, hogy egy indiai pasas lesz az, aki majd sikeresen tovább viszi a fonalat?... Több írás is foglalkozik azzal, hogy szerencsétlen dolog volt azt gondolni, hogy az offline megoldás átültethető az online médiába, illetve ezen belül is elsődlegesen a közösségi médiába.

A SocialTimes által feltett kérdések (lásd, fenti link) totál jogosak, ugyanakkor a kérdés szerintem nem itt kezdődik, nem itt dől el. A gond ott kezdődik, hogy az ember megnézi a Dalbiros reklámot, és aztán néz a fejéből kifelé, hogy mit is akartak. Ma reggel a kocsiban vagy nyolcszor szembejött az óriásplakát is, amiről a Facebookra irányítanak, ám továbbra sem világosodott meg semmi. Azt értem, hogy szerethető bankot keres indiai barátunk. De ki a tököm ő? Miért kéne hinnem egy turbános pasasnak, aki nem is beszél magyarul? (Lánglelkű antirasszista kommentelők kíméljenek, tessék "jól" érteni, amit írok.)

A banki szféra mindent birtokol, csak épp a fogyasztók bizalmát nem. Nem árt tehát a világos beszéd, a következetesség, az érthetőség. Lehet ezt viccesen előadni, na de ha ez öncélú vicceskedés, vagy legalábbis nem világos, hogy mit akarnak vele, akkor megette a fene. Emese (pontosabban a bankfiók koncepció, azt hiszem, ez volt a neve) nem stratégia volt, hanem a stratégia egy kommunikációs lecsapódása. Most meg az érződik elsőre, hogy csak görcsösen igyekeztek egy újabb fura alakot találni helyette, s nem néztek a kommunikációs platform mögé. De mi végre? Nem értem, nem értem... Nem jön át. És ez egy banknak semmi jót nem jelent.

Aki pedig nem akar bankos meg betétes reklámszörnyecskékkel álmodni, az nézegesse az iPad reklámot. Az egyszerűség szép. Meg érthető is. De nem feltétlen mélységesen hülye és idegesítő.